"Lenne pedig véleményem szerint ezen Salamontoronyból keletkezendő épület legczélszerűbben régiségtárrá átalakítandó…”

Visegrád, az egykori király székhely újrafelfedezése a reformkorban történt meg, amikor a település a szépirodalomban és a képzőművészetben mint a dicső múlt jelképe jelent meg. Ez a felfogás szerencsés módon találkozott a műemlékek megóvására irányuló korai törekvésekkel, amelyek kezdeményezésében a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társasága járt elöl. 1866-ban került Visegrádra plébánosnak Viktorin József (1822–1874), aki komoly szervez tevékenységbe kezdett a visegrádi vár helyreállítása érdekében. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszterhez írott emlékiratában vetette fel, hogy a Salamon-tornyot „régiségtárrá” kellene alakítani, amely a Nemzeti Múzeum részeként működne. Az első világ-háború után a visegrádi régészeti és műemléki munkálatok irányítója Schulek János építész (1872–1948), aki 1934-től leltárba vette az előkerült leleteket, és megkezdte azok restaurálását. Halála előtt, 1948-ban összefoglalta elképzeléseit a leendő múzeumról. A visegrádi múzeum meg-szervezése Héjj Miklósra (1922–1996) maradt, aki már 1948-tól részt vett az ottani régészeti feltárásokban. 1951-től a Magyar Nemzeti Múzeum muzeológusaként, majd az 1950-ben létrejött Mátyás Király Múzeum igazgatójaként végezte régészeti, műemlékvédelmi, múzeumszervezői és közművelődési tevékenységét egészen 1984-es nyugdíjazásáig. A királyi palota, az alsó- és fellegvár, a középkori város régészeti kutatása, a sibriki és a várkerti feltárások szervezése mellett a visegrádi múzeum egységeinek kialakítása is az ő munkáját dicséri. A Visegrádra vonatkozó 16–20. századi kép- és dokumentumanyag begyűjtésével ő teremtette meg a múzeum helytörténeti gyűjteményét. Neki köszönhető, hogy a Duna-kotrásból előkerült számos értékes fémtárgy a múzeum gyűjteményét gazdagította. Munkásságáról 2022-ben, születésének 100. évfordulóján a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeuma konferenciával emlékezett meg.