A városi mesemondás hagyománya

A kultúra átadásának legtriviálisabb módja a szájhagyomány útján történő mesélés, amely nem köthető kizárólag bizonyos korszakokhoz vagy társadalmi rétegekhez. A tanulmány abból indul ki, hogy a modern városi környezetben történő mesemondás és az ilyen környezetben elmesélt történetek (irodalmi mesék, nép- és tündérmesék stb.) szintén részei a magyar elbeszélői hagyománynak. A fiktív elbeszélések előállítása és fogyasztása nemcsak a hagyományos népi kultúrában, hanem a modern populáris kultúrában is jeles társadalmi esemény. Jelen írás e megfontolásokat szem előtt tartva a művészi, városi mesemondás 19. század végi (az 1890-es évektől a második világháborúig) szereplőit, intézményeit, alkalmait és szokásait vizsgálja a korabeli magyar nyomtatott sajtótermékek és levéltári források alapján. A nyilvános mesemondás új, városi fórumait a modern polgárság hívta életre, amely elválaszthatatlanul összekapcsolódott a gyermekirodalom fejlődésével, a gyermekszórakoztatás művészi igényeit pedig a fővárosi értelmiség, budapesti művészek, írók, költők és színészek szervezték. A 19. és a 20. század fordulóján az angolszász országokban a könyvtári intézményekre épülő és a közoktatásnak alárendelt művészi mesemondás nemzetközi trendje alakult ki. Ezeket a könyvtári törekvéseket a hazai szakemberek ugyancsak átvették, de egy másfajta magyar mesemondó mozgalom – amely a színházi, művészi gyermekszórakoztatáson alapult – korábbi és jelentősebb múltra tekint vissza. A magyar gyermekirodalmi kultúra intézményesülésében fontos lépést jelentettek az olyan gyermeklapok, mint például a Pósa Lajos által szerkesztett Az Én Ujságom. Pósa az 1890-es évek elejétől kezdve szervezett mesemondó rendezvényeket, amelyek a lap kiadójának érdekeit, valamint a gyermekirodalom és a szerzők népszerűsítését egyaránt szolgálták. Ezek a rendezvények a következő évtizedekben inspiráló mintát szolgáltattak a gyerekeknek szóló mesemesemondó alkalmak széles körének, amelyekben hatékonyan ötvöződtek a marketing- és a jótékonysági funkciók. A tanulmány az irodalmi gyermeklapok, illetve a Magyar Telefonhírmondó által szervezett mesemondások mellett a Fővárosi Állatkertben tartott különleges, szabadtéri gyermekmesemondó-sorozatot vizsgálja. Emellett arra is felhívja a figyelmet, hogy a magyar színészképzés rendszerébe 1900-tól bekerült a színpadi mesemondás oktatása, amelyben nagy szerepet játszott a színművész Balassa Jenő, aki Basa bácsi néven vált közismert, hivatásos mesemondóvá.