Magyar névkutatás: irányok és perspektívák

A tanulmány a magyar onomasztika 21. századi helyzetét tekinti át, amelyet e tudományterület legújabb tudománytörténeti korszakaként értelmez. Ezt igazolja a kutatói létszám növekedése és a kutatói profilok átalakulása mellett a publikációs fórumok jelentős mértékű gyarapodása, továbbá a magyar onomasztika nemzetközi beágyazottságának erősödése is. Előtérbe kerültek a kutatói együttműködések, kutatócsoportok alakultak, hosszú távú kutatási programok körvonalazódtak. Megváltozott az onomasztika diszciplináris helyzete is: az önálló tudományterületként értékelt diszciplína körül gazdagodott a határterületek kutatása, elsősorban a szocioonomasztika és a hagyományos nyelvtörténeti, nyelvjárástörténeti vizsgálatok irányában. A tanulmány részletesebben az onomasztika két központi területének, a személynevek és a helynevek kutatásának újabb eredményeit tekinti át. A személynevek vizsgálati lehetőségeit forrásközlések bővítették, és új elméleti megközelítések tágították. A kutatások fókuszában a 14–18. század személynévrendszere állt. A helynévkutatások ezzel szemben a 14. század előtti időszakra összpontosították a figyelmet, nyelvemlék-monográfiák és onomasztikai jelenségmonográfiák egész sorát publikálták a kutatók, és létrejött egy fontos helynévtörténeti szintézis is. A jövő kutatási irányát jelzik mindkét területen a digitális adatbázisok, amelyek egységes keretbe foglalása biztosíthatja leginkább az onomasztika töretlen fejlődését.