Az útonjáró

Értekezésemben a magyar irodalom egyik terjedelmesebb írói teljesítményének, Krúdy Gyula ifjúkori munkásságának vizsgálatára vállalkoztam. A korpusz 1894–1902-ig terjedő időszakában keletkezett művek szisztematikus elemzésének célja kettős volt. Egyfelől a korai alkotói periódusban született alkotások önértékéről igyekeztem megállapításokat tenni, míg ezzel párhuzamosan az életmű általános vonásaival is próbáltam megtalálni bizonyos kapcsolódási pontokat. Disszertációm elsősorban a vallási jelenségekre összpontosító, a transzcendensre reagáló írások elemzéseiből épült fel. Véleményem szerint a vallástörténet eredményei nagyban hozzájárulhatnak az értelmezés hagyományos kereteinek a kiszélesítéséhez. A Krúdy művekben megfigyelhető spirituális összefüggések szerkezettípusainak és ezek poétikai funkciójának feltérképezése tudniillik mindezidáig elkerülte a recepció figyelmét. Elemzéseimmel többek közt a Krúdy figuráinak mintául szolgáló népi eredetű hiedelemlények megidézésének megfoghatatlanságot implikáló poétikai funkcióira kívántam rámutatni. Alapfeltevésem szerint ugyanis a szétszóródott identitású, folyton változó önazonosságú hősöket létrehozó identifikációs technika sémája a népi hiedelmek változékony, alakváltó figuráiéban is felismerhető. Legfontosabb törekvéseim kétségkívül az útonjáró alakjához kapcsolódtak, amely zsáner az útitárs történetek vagy akár a Szindbád-novellák előképeként már több korai Krúdy-szövegbe is bekerült. Az etnográfiai vagy vallástörténeti szempontú Krúdy-olvasás módszerének kidolgozásán és bemutatásán túl a munka legfőbb tanulság ennek az identifikációs technikának a felismerése volt. Saját eredményemnek tekintem ugyanakkor, hogy rámutattam a Krúdy-oeuvre epikai kultúráját jellemző dimenzióváltások vallásos eredetére, illetve e leírások különféle vallási viselkedésformákat és hiteket összemontázsoló szinkretista jellegére.