Szerbek Magyarországon a XIV. század végétől a XVI. század elejéig (1389-1526)

Doktori disszertációnk eredményei által igyekeztünk egységes képet nyújtani a szerb–magyar kapcsolatok késő középkori szakaszáról és azokról a mozgatórugókról, amelyek évszázadokra meghatározták mindkét nép életét. Megállapíthatjuk, hogy az oszmán előrenyomulás felerősítette a szerbek vándorlását, akik Magyarországon kerestek maguknak új hazát. Szent István koronájának országában találva magát az áttelepedett tömeg, vezető rétegének tagjai a bárok és nemesek között, míg a jobbágyok és vlachok a magyar jobbágyok, polgárok és kereskedők között kerestek boldogulást. Előrelépésük legjárhatóbb útját a katonai pályafutás biztosította. Ezért találhatók nagy számban bandériumokban, a zsoldosok között, illetve a huszárok és naszádosok kötelékében. A legelőkelőbbek, a dinasztiák tagjai új állami ideológiát teremtettek, amely a kulturális fennmaradás eszméjén és a hagyományok ápolásán alapult. A szerb állam újbóli felállításának várakozásában néptársaik szemében urlakodók voltak, amit azok egyházi alapításaik körül gyülekezve fejeztek ki. E kulturális központok, amelyek életben tartották a letűnt államiság maradványait, erősítették a vallási buzgalmat, és a már etnikailag megváltozott vidékeken akadályát képezték az aszimilációnak. Ugyan a legkiemelkedőbbek a magyar nemesség soraiba kerülve könnyeben elmagyarosodtak, a kölcsönhatások azonban észlelhetők voltak a mindennapi munka és a szellemi alkotások terén. Magyarországon élve és katonáskodva a szerbek nagymértékben megőrizték kultúrájuk gyöngyszemeit s átmentették az utókorra, amelyből később kicsírázott a modern szerb állam.