„Ó, vak mohóság s esztelen harag”:

Dante a Színjáték 12. énekében retorikai felkiáltással fordul a bűnös emberiséghez, illetve elsősorban a zsarnokokhoz, a mások javai ellen vétkezőkhöz, amelyben az esztelen harag (ira folle) mellett a vak mohóságot (cieca cupidigia) azonosítja a felebarátokkal szembeni erőszakos cselekedetek okaiként, amely vétkek kifejezői az énekben szereplő allegorikus figurák. Dante olyan szörnyet választ az erőszakosok körének őreként, s egyben e bűn fogalmi tartalmának hordozójaként a pogány mitológiai gyökerekkel rendelkező keveréklények közül, akinek már fogantatási körülményei is az erőszakhoz kapcsolódnak, a kör első alkörének őrzőiként pedig olyan íjakkal, nyilakkal felfegyverzett hibridlényeket, akik, azonos gonosztetteik miatt, a contrappasso tökéletes eszközeivé válnak. Jelen tanulmány e lények műben betöltött jelentésére és szerepére fókuszál, amely mellett célja a Dante gondolatmenetét meghatározó források és a dantei inventiók bemutatása.